1974-ben egy április végi napsugár kicsalogatott dolgozni a kertbe, ameddig fiam alszik a kellemes csendes szobában. Kislányunk 4-éves kisfiunk 2-éves, hála Istennek egészséges kisbabának született, nem volt semmi probléma vele.
Ahogy ránéztem az üde, zöld saláta sorokra, elégedettség járt át, olyan féle érzés, mint az alkotás öröme. Boldog voltam! Van jó férjem, két gyönyörű, egészséges gyermekünk. Ahogy lehajolva kapálgattam, olyan erősnek éreztem a napsugarat, mintha több tavasz melege tért volna vissza egyszerre.
Sírást hallottam! Ledobtam a kapát, és futottam be a kis szobába, a fiamhoz.
- Elég sokat aludtál! Felvettem: - Nagyon forró vagy kisfiam! Az egész teste csak úgy lángolt. Jaj most mit csináljak? Egyedül vagyok, kihez forduljak segítségért? Anyám messze lakott. Bebagyuláltam a kicsit egy plédbe, és szaladtam vele az orvoshoz, aki ugyancsak messze lakott.
Azonnal mentőt hívott, és kórházba irányított, de nem közelre, hanem Budapestre, a Heim Pál gyermekklinikára. Alig tudtam átöltözni, az otthoni viseletes ruhából, már indulni kellett.
Nagyon sírtam, nem tudtam értesíteni sem az anyám, sem a férjem, aki dolgozott, hogy a kislányt hoznák haza az óvodából.
A kórház folyosóján már vártak bennünket, és elvették tőlem a gyermekem. Nagyon hamar megállapították mi a baja a kisfiamnak, középfülgyulladás mindkét fülén. A magas lázat nagyon nehezen tudták megszüntetni. Egész éjjel nem hagytam egyedül ott a fiam, künn voltam a váróteremben. Kabátom összehajtogattam, és a padra téve arra dőltem. Nem tudtam aludni, ha sírást hallottam, felismertem, hogy ő sír. Fáradt voltam, éhes és már az alvás hiánya miatt alig álltam a lábamon.
Másnap az orvos oda jött hozzám.
- Anyuka: a kisfiát azonnal meg kell műteni, vagy egész életére süket marad.
Döntenem kellett, kivel tudnám ezt megbeszélni, kiben bízzak? Istenben! Szeretetem fiam iránt olyan erős volt, hogy inkább vállaltam a gyógyulást ígérő műtétet, mint hogy egész életére süket maradjon. Gondolataim messze jártak, otthonomra gondoltam, és arra, hogy mit szól majd a férjem, ha véletlenül nem sikerül majd a műtét. Néztem az orvost, és gondolataimmal hozzáfordultam: és mi lesz ha... !!
- Anyuka: sikerülni fog! De minél hamarább!
- Jó - feleltem - és meddig kell még itt lennie?
- Két hét, de Ön most haza mehet, majd értesítjük, vagy érdeklődhet telefonon.
- Ha most reggel megműtik, én megvárom, és utána valahogyan haza utazok, de bevallom, hogy én még nem voltam itt Budapesten soha.
Láttam, mikor előttem vitték a műtőbe, addig kísértem, de ott már nem mehettem tovább. Újból ledőltem az összehajtogatott kabátomra, és talán el is aludtam. Nem tudom, hogy mennyi idő tellett el, de sok minden leforgott a fejemben, egy élet regénye. Tisztálkodni is kellene, ruhát cserélni, kellemetlenül éreztem magamat. Ahogy motoszkáltak bennem a gondolatok, megszólal valaki mögöttem:
- Anyuka: a műtét sikerült, a baba jól van.
- Köszönöm doktor úr!
Kétségbeesve indultam haza, és mint aki mozgó lépcsőn soha nem utazott, léptem fel rá. A fáradságtól olyan voltam, mint aki nem lát, nem hall. Úgy éreztem, mintha a nadrágom hátulról valaki húzná le, hátra néztem, hátam mögött egy kiskatona állt, gondoltam, ő biztos nem. De a nadrágom csak mindig lejjebb lejjebb csúszott, húztam volna fel, de nem jött. Hát a mindenit, rálógott a nadrágom szára a lépcsőfokokra, és becsípődött, a lépcső húzta lefelé! Mire leértünk ott álltam, mintegy félmeztelenül, de nem szégyelltem magam. Velem volt a kisfiam iránt érzett szeretetem.
Három nap múlva felutaztam újból a fiamhoz, s mikor megláttam, hogy üres az ágya nagyon elkezdtem sírni, akkor oda jött egy fiatal nővér, és elvezetett egy másik szobába, ahol egy kerek asztalnál nővérek ültek, körülöttük gyerekek, akiket a fejkötésük miatt nem lehetett megismerni.
- Nos! - szólt a nővér - melyik a magáé? Elmentem nyolc gyerek mellett, egyszerre a szívem azt diktálta, itt állj meg! Két fekete szempár nézett reám! Mintha mondta volna: - Anya nem ismersz meg? - és nyújtotta felém két kicsi kezét.
Lehet ennél szebb nap az életben? Soha nem tudom elfelejteni azt a napot.
(Jelige: Anya mama)
Mamikám | |
Édesanyám a minap ebédet vitt nagymamámnak. Belépve a kapun, a lélegzete belészorult az ijesztő látványtól. A kilencvenegy éves öregasszony hokedlin egyensúlyozva ablakot tisztított. A kérdésre, hogy mért nem szólt, durcásan ennyit mondott. - Nem vagyok én magatehetetlen, megbírom csinálni. Ez jutott eszembe, amikor mamikám kapuját képtelen voltam kinyitni. Mit ténykedik vajon megint? A kulcs nincs, sem a zárban, sem a helyén, a faoszlopba vert rozsdás szögön. Hol lehet, kutattam örökmozgó, törékeny alakját. Másszak be a vaskerítésen, aminek tetején hegyes csúcsok meredeznek? Talán nem lesz rá szükség, benézek a rácsok között. Az alacsony házacska ablakpárkányán, frissen locsolt muskátlik árnyékolják a mögöttük pihenő szobát. A pirinyó virágoskertben, pünkösdirózsa piros és rózsaszínű telt virágai vigyorognak rám. Mellettük, orgonabokor árnyékában meghúzódó rózsabokor, rajta bimbók sokasága igyekszik megszabadulni zöld burkától. Közvetlenül a kerítés mellett, a kút kávájához támaszkodó vályúban, mohos pocsolyán darázs pihen, arrább pici béka pislog a nyaras vízben. Föléjük magasodik a kútágas girhes rúdja, egyik végén a horpadt vödörrel, másikon az ellensúlyként felkötött kolonccal. Végignézek a hosszú, szűk udvaron. Begónia-pázsit, amerre a szem ellát, mintha vetve volna, pedig a szél szórta szét az apró magokat. A néhol derékig érő, ezerszínű virágrét, illata pillangókat, méheket, bogarakat vonz. A veranda előtt leánderek, parasztmályvák sorakoznak, a margaréták, büdöskék, szarkalábak között, szilvafák és a vén barackfa társaságában. A veranda ajtóban nem látom a kulcsot. Talán elment valahová. Anyuékhoz nem, mert onnan jövök. A sufni nyitva tátong, nem lehet messze, valamelyik szomszédban megtalálom. Reménykedve járom sorra őket, úgy tűnik hiába, mikor Róza néni fia siet a segítségemre. Nemrég a kertben látta, felajánlja, megnézi ott van-e. Kis idő múltán diadalmasan kiált vissza - Itt van mamád, kapál. Szóltam, hogy keresed, megy mán. Ekkor felfedezem a töpörödött, meghajlott hátú nagyimat, amint a léckerítésre akasztva kapáját, ingatag léptekkel siet hozzám. - Csókolom mamikám! Mit tetszik csinálni ebben a melegben? - üdvözlöm, s látom arcán a derűt, ahogyan örülni tud az unokáinak. - Kapálgatom mán a dudvát. Ez a sok eső kicsalta, nem bírom elnézni. - mosolyog rám. Vékony karját a nyakam köré fonja, megropogtat csekélyke erejével. Átölelem, simogatom görbült hátát, kendős fejét, ráncos arcát. A szeretet hulláma ugyanúgy eltölt, mint gyermekkoromban, ha megcirógatta a hajamat. - Gyere be erről a melegről kislyányom. - húz befelé, féltve a hűvös, szűk konyhába, gyermekkorom megannyi emlékének színhelyére. Ugyanaz a heverő, ahol nagyapánk fájós hátán gyalogoltunk jókedvűen fel-alá. A sparhelt, amibe héjas krumplit dobtunk sülni, fázós téli napokon, s aminek nyílásánál melengette nagyapánk háborúban fagyott lábát. A régi komód, mélyéről mindig került valami ínyencség az unokák számára. Itt rejtőztek, s itt lapulnak ma is, fájós fejére felírt gyógyszerek halmai, a sok régi kép, amit óvatos kíváncsisággal nézegettünk. A kedvenc hokedlim, mellette a régi asztal, ahol jóízűeket ettem. Nála még az is jobban esett, amit anyu főzött és hozott mamának. Mindennek másforma, mamás íze volt, erre most is világosan emlékszem. Emlékezéseimből kérdés zökkent ki. - Még nem főztem, de van lekváros kenyér, eszel-e? Tudom jól, nem sérthetem meg. - Kis szeletet tessék csak adni mamikám, ettem anyuéknál is. Fürgén térül-fordul, s már előttem illatozik, a maga főzte lekvár. Csillogó szemmel nézi falatozásomat, szinte kisimulnak ráncai. Emlékszem, mennyire örült gyermekkorunkban is, ha etethetett minket. Szerettünk itt lenni, játszani, segíteni, beszélgetni. Miután befejezem, eszembe jut, miért jöttem. - Hoztam a gyógyszert, mindent kaptam, itt a visszajáró is. - Lelkesen fogadja, hálás szemeivel simogatja arcomat. Szégyenkezem kissé, mert úgy érzem nemes cselekedetet hajtottam végre, holott ez a természetes. Kisgyerekként ő vigyázott miránk, most rajtunk a sor visszafizetni, amit kaptunk. Hálás lehetek a szeretetért, törődésért, ami végigkísérte eddigi életemet, erre gondolok, amikor búcsúzáskor magamhoz vonom madárka testét. Boldog vagyok, mert van nekem, s igyekszem szeretni, amíg még megadatik, hogy tehessem. |