ldősek lapja

Édesanyám, ma furcsa levelet írok Hozzád. Ma Anyák Napja van.

Valaha ilyenkor virágot adtam Néked és gügyögő versikével dicsértem életed áramló áldozatát. A virágot a boltban vettem, összespórolt pénzemen, a versikét a tanító néni adta. Te meghallgattad szépen, szelíden elmosolyodtál, talán egy kis pára is átfutott a szemeden. Mindenesetre – megcsókoltál és azután... Azután mentél a dolgod után, én meg folytattam a megzavart játékot.

Anyám, én nem értettem ezt az egész komédiát! Hisz mindennap ott voltál nekem: naponta kóstolhattam, láthattam jóságodat, szelíd szigorúságodat; minek volt ehhez kiöltözni s gügyögő versikét betanulni?

Ma... nincs a kezemben virág, Édesanyám, versikét sem mondok fel Neked. Bevallom, nem is vettem fel a legszebb ruhámat, kissé rendetlen és elnyűtt vagyok.

Én, Anyám, amióta itt élek Nyugat ködében, nem ünnepelek külön Anyák Napját. Miért is ünnepelnék? Minden nap, minden órában érezlek és áldalak Téged. Minek ehhez kiöltözni, s gügyögő versikét betanulni? Minden nap, minden órában... Valami meleg áramlást érzek a véremben, halk cirógatás érinti szívemet, édes, szelíd hang lágyul el bennem – Te vagy itt ilyenkor, Édesanyám, Te látogatod meg magányos életemet.

Istenem, milyen jó is: nekem van anyám! Te megvagy még nékem! De gondold csak meg: hányan vannak itt árvák-fiatalok és öregek, akiket hiába ér utol az Anyák Napja: örömtelen semmibe markolnak vágyaik!

De Te megvagy, Édesanyám, és most vállalnod kell az anyátlanok feléd hulló szeretetét is! Ugye megteszed, Édesanyám? Tudom biztosan: vállalod. Hiszen Te nem csak az enyém vagy, hanem mindnyájunké, akik itt, idegen ég alatt kallódunk, furcsa, érthetetlen nyelveket hallgatunk, akik itt végtelenül és reménytelenül árvák vagyunk. Mert Te, Anyám, nemcsak személyes kapcsolatát jelented a léleknek és vérnek, hanem az egész magyar törzs elfogyhatatlan életét is. Ezért vagy mindnyájunké...

Te vagy a fa, amely ma is és holnap is rügyekbe mozdítja és gyümölccsé érleli a magyarság örök lelkét. Te vagy a fa, amelyet hiába rugdosnak idegen, bitang viharok, nem dűl el, áll és – ad: hitet, reményt, jövőbe hajló bizakodást.

Te vagy a magyar csepp, amiben örök fajtánk tengere él, Te vagy a magyar másnap – megvert életünk bátor és hitvalló folytatódása.

Te jelented számunkra a magyar szó édes csengését, régi, jó szokásainkat, a dalt, amit egykor énekeltünk, a jóság szelíd simogatásait, a megtartó bíztatást ezekben a sodró, vad időkben.

Nemcsak Téged szeretünk, Anyám, amikor szeretünk Téged, hanem gyermekeinket és unokáinkat és azoknak unokáit is szeretjük Tebenned. Mint éj a hajnalba, úgy fordul át Benned a magyar tegnap magyar holnapja, az elveszett múlt megtalált jövővé.

Anyám, mi azt köszönjük most Benned, amit nagyon szerettünk és nagyon elvesztettünk. Az otthont, a családot, a népünket, a tájat, mindent, de mindent, ami megtartó erő és továbbmozdító akarat.

Anyám, bocsáss meg, de már elhomályosultak bennem drága vonásaid. Öt év, hat év távlatán át más lettél: felvetted az örök Magyar Anya arcát. Gyakran látlak itt is, ott is – más és más hajjal, más és más szemekkel, más és más külsővel. Ó, igen gyakran találkozom Véled. Van úgy, hogy be kell mutatkoznom, de mikor ráhajlok a kezedre, érzem, hogy megsimogatod a hajamat... Mert: a fiad találkozott Veled, egyik fiad a sok, bolyongó árva közül.

Ugye, megbocsátod, Anyám, hogy odaadtalak Téged, hogy szétosztottalak magányos testvéreim között? Ugye vállalod értük is szent anyaságod áldozatait? Ugye nekik is letörlöd a könnyeiket, ha kicsordul belőlük a fájdalom? Ugye Magadhoz öleled őket, ha rejtett veszélyek ólálkodnak körülöttük? Ugye virrasztasz az álmuk fölött, és letörlöd homlokukról a gondok lázas verítékét?

És ugye, Anyám, ha találkozol valahol egy didergő magyar szívvel, lehajolsz hozzá és megcsókolod? Hadd melegedjék meg szegény a Te örök szereteted által...

A kisfiam mondja

Édesanyám, már este van,
piros golyó a Nap.
Elfáradt játékaiba

n
parányi kisfiad.
Most végy öledbe, mondj mesét,
vidámat, hímeset
s kócos hajamat túrja szét
simító, jó kezed.

Te olyan jó vagy s oly erős,
nem fáradsz el soha.
Mondjad, mitől oly nagy és hős
minden szelíd anya?
S hogy el nem fáradsz sohasem,
mondd meg, miként lehet?
Úgye, ha kell, csodát teszen
varázsló jobb kezed?

Száz bajnak gyógyszerét tudod,
pedig doktor se vagy,
mondjad meg, mikor tanulod
nagy okosságodat.
Hány átvirrasztott éjszakád
volt ágyacskám felett,
de meggyógyított halk danád
és gyógyító kezed.

Te tudod, hány csillag az ég
és azt, hogy ott az Úr,
hogy angyal zengi énekét
ott szakadatlanul.
Tudsz minden imát és utat,
mely mennyekbe vezet
s mindig csak jó-útra mutat
imádságos kezed!

Apánknak fáradt homlokán
hogy elsimul a gond,
ha megsimítod, jó anyám,
ezt hol tanultad, mondd?
Mért illatos a kenyerünk,
amikor megszeged,
be jó, hogy itt van mivelünk
kenyérszelő kezed!

Ha nagy leszek, aranykocsit
veszek neked: úgy ám
s viszlek, hogy lássák mindenütt:
mily szép az én anyám.
Akarom majd, hogy büszke légy
és én is az leszek
és áldja meg a föld s az ég
győzelmes, szent kezed!

Sok év előtt, mikor még gyermek voltam,
Csillogó szemű, mosolygó, vidám,
A kályha mellett öblös karosszékben,
Be sokszor mesélt drága nagyanyám.

Felültetett királyfik hintajára,
Utaztam törpék játékvonatán,
Elvitt a régmúlt, boldogabb Világba,
Rozzant konflison, szilaj paripán.

Mesélt a szörnyű, gyilkos háborúról,
Véres szennyről Mária zászlaján,
Jóságos arcán ragyogtak a könnyek,
Glória égett ezüstös haján.

Hallgattam szótlan, gyermeklelkem mélyén
Ő bontotta az első szárnyakat,
Azóta sokszor álmodtam már vissza
A messze tűnő, színes álmokat.

Már férfi lettem, csontos lett az arcom,
Jártam az élet sötét oldalán,
Ha néha-néha elcsüggedt a lelkem,
Úgy hiányzott a meséd, Nagyanyám!

Mesélj, Nagyanyó, én hallgatlak némán,
Megsimogatom hófehér fejed,
Erőtlen, fáradt tenyeredbe teszem
Dobogó, érző, meleg szívemet.

Ölelj magadhoz, úgy, mint akkor régen,
Meséld el újra a régmúlt mesét,
Remegő szavad bizton meggyógyítja
Vérző szívemnek minden kis sebét.

A régi álmok újra visszatérnek,
A fagyott földre lehull majd a hó,
Könyörgő imám száll az ég Urához:
Mesélj még soká, drága Nagyanyó!

Május első hajnalán
kinyílott a tulipán.
Kinyílott a nefelejcs is
öreganyám udvarán.

"Szép ünnepet! Jó ünnepet!"
- köszöntött a tulipán.
"Szebbet, jobbat, mint tavaly volt!"
- felelte rá nagyanyám.

Ekkor léptem udvarukba,
s így fogadott nagyanyám:
"Ez a május a legszebbik,
mert megjött az unokám!"

Köszönöm hogy életet adtál nekem
Ötvenhét évvel ezelőtt egy hajnalon,
Boldog mosolyod jelentette az eget
És éreztem, életem veled akarom,
Édesanya.

Tudom, mondtad, csak Te vágytál rám igazán,
Míg éltél, mosolyod erőt adott nekem,
De tizenhat éve a mennybe költöztél,
Örökös bánat nyomorítja már szívem,
Édesanya.

Köszönöm jóságodat és életemet,
Hogy nekem is lehetett három gyermekem,
Rajongásig szeretted unokáidat,
Szívünkben örökké élsz hálás szeretetben,
Édesanya.

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat